7. fejezet: Szomorú sors
Alisha visszament Koldir házához, bement a saját szobájába, az ágyra vetette magát, majd addig zokogott, míg el nem aludt. Koldir pedig kivételesen hagyta aludni, annak ellenére, hogy az éjszaka volt épp, mely nemsokára múlni kezdett.
Sorodith elmerengve sétált az erdő mélyén, miután apja halott volt.
- Ő akarta magának a bajt - bizonygatta. Fekete haját meglengette a szél. - Én nem akartam megölni, de az utamba állt...- Megállt és fekete szemeivel szúrós pillantást vetett egy fára, melyen egy gvayato kezdett el énekelni, majd egy gyors mozdulattal tőrt hajított oda, aztán az eddig boldogan csiripelő madár holtan bukott a mélybe, s puffant egy nagyot a földet éréskor. Sorodith nem ment oda, csak fintorogva utánanézett, majd továbbment.
- Nem érdemes foglalkozni vele...- Ezután visszatért eredeti gondolataihoz. - Apa útban volt céljaim eléréséhez. Ő okozta magának a bajt. Nem akarta, hogy véghez vigyem a tervem. Pedig én egyesíteni akarom a sok faj földjeit. Nem értem, mi ebben a baj - morfondírozott, miközben már hazafelé tartott. - Na mindegy, csak időpazarlás ezen rágódni. Pár nap múlva, újholdkor megkezdem tervem kivitelezését - Szeme megcsillant a napfelkelte előtti derengésben, ahogy erre gondolt, majd hamarosan kiért a fák sűrűjéből. Rögtön megpillantotta anyját és elindult felé.
- Anya - szólította meg mosolyogva Zalmirát. Anyja széttárta karjait, úgy fogadta a fiút. Sorodith boldogan ölelte meg a szeretett lényt, de pár másodperccel később éjfekete szemei tágra nyíltak a döbbenettől. Elengedte Zalmirát és letérdelt. Hátából egy tőr állt ki.
- Anya...Miért? - kérdezte szomorúan, elhaló hangon, miközben érezte, valami marja belülről. A tőr mérgezett volt.
- Sajnálom, fiam - szólt könnyeivel küszködve a nő. - De semmi jó nem lehet abban, ha a saját magad irányítása alá akarod vonni az egész világot. Nézz magadra! A saját apádat is megölted!
Sorodith szemében harag villant, ahogy hallotta anyja szavait. Olyan volt ez számára, mintha újra ledöfték volna. Összeszedte maradék erejét, elővett egy tőrt köpenye belső zsebéből és lihegve anyja hasába szúrta a fegyvert...
Alisha sikítva ébredt fel, majd zokogni kezdett. Tudta, az álma valóság volt, sőt, mindent abban a pillanatban látott, amikor az megtörtént. Gyorsan felöltözött és kiviharzott a szobájából. Koldir épp felé igyekezett, megkérdezni, mi történt vele, de a lány szóra sem méltatta, csak kirohant a házból. Arra gondolt, talán idejében odaér és megmentheti az anyját.
Mikor a szörnyűség helyszínére ért, Zalmirát még életben találta.
- Anya! - kiáltott és odatérdelt mellé. A haldokló fejét ölébe vette és magához szorította a nőt. Könnyei patakokban folytak le arcán. Zalmira kinyitotta bágyadtan szemeit és erőtlenül végigsimított Alisha arcán.
- Kicsim - nyögte ki anyja halkan. - Új nap virradt. Most...Most már nem kell félned. Minden rendben...lesz - Mihelyst e szavak elhagyták ajkait, szemei lassan lecsukódtak és elhagyta az élők világát. Alisha még inkább zokogott és szorosabban vonta magához Zalmira immáron élettelen testét.
- Anya...Köszönöm - ejtette ki nagy nehezen a sírás közepette.
Mikor végre elapadtak a könnyei, megkereste apja sírját, majd Koldir segítségével oda temette anyját és öccsét is. Sírkövükre pedig rávésték a nevüket és egy-egy gondolatot, mely megfogalmazódott a lány szívében velük kapcsolatban.
Zalmira sírján ez olvasható:
„A szeretet néha fáj, de a sors által előírt út követése gyakran még inkább.”
Sorodith-én pedig ez áll:
„A felszíni jó szándék mit sem ér, ha a bensőd legmélyén a sötét gondolatok örvénye rejlik. Ha nem vigyázol, ez a sötétség lehúz a mélybe, elnyel, elemészt.”
Ezen eset után Alisha zárkózottabbá vált, hiszen teljesen elvesztette családját. Most már csak a Bölcsek maradtak neki, akik tanítómesterei voltak. Szerette őket, de miután véget ért a tanítása, nem állt be közéjük, bármennyire is kérlelték őt rá. Úgy érezte, még nem alkalmas rá, ezen kívül még soha nem volt ilyen fiatal elfből Kvistor, mint ő volt ekkor. Alig több, mint harminc évével pedig nem büszkélkedhetett túl sok bölcsességgel. Ő legalábbis így gondolta. Így hát vándorló életet kezdett el élni, hol itt, hol ott szállt meg.