1. fejezet: Született látnok
1. fejezet 2. fejezet 3. fejezet 4. fejezet 5. fejezet
Dél volt. A kora őszi nap melegen sütött, ám fényének csak itt-ott sikerült áttörnie a fák még dús lombjain. Még avar sem nagyon volt az erdő talaján. Nagy béke honolt itt, a rengetegben. A különböző féle madarak csicsergését is lehetett hallani és a vadak zavartalanul bóklásztak, amerre kedvük tartotta. A fák között rejtező nyugalmat csupán egy asszony nyögései zavarták meg, aki egy fa alatt feküdt és vajúdott. Férje aggódva tüsténkedett körülötte, hiszen az első gyermekük volt, mely épp világra jönni készült. Noha sötételfek voltak ők, az éjszaka kedvelői, akik nappal általában aludni szoktak, vagy látomásaikon merengeni, most mégsem tehették ezt, ugyanis utóduk pont ezt a számukra korai órát választotta arra, hogy megszülessen. Már a házukig sem értek el, noha ott volt tőlük pár percnyi járásra. A gyermek korai jötte miatt képtelenek voltak tovább menni, így hát a férfi az egyik fa tövében helyezte kényelembe a feleségét, hogy viszonylag nyugodtan tudja megszülni a kicsit.
Ahogy a nő fájdalmai erősödtek, a férfi is egyre feszültebb, idegesebb lett. Aztán a gyermek megindult kifelé s szép lassan elhagyta anyja védelmet nyújtó méhét. Amint teljesen kint volt, sírni kezdett apja karjaiban, aki boldogan ölelte magához a kislányát. Anyja viszont hirtelen megmerevedett és a semmibe révedt.
-Zalmira! Drágám, mi történt? - kérdezte a férj ijedten. Zalmira azonban nem hallotta a hangját. Nem látta a férfit, sem a környezetét. Egészen máshol járt, mást hallott. Önmagát látta idősebb korában egy ház előtt és egy lánnyal beszélgetett az ősnyelven. Pontosabban vitatkoztak.
- Ugyan anya! Te is látod, mi lesz ebből! Látod jól, ha nem tesszük meg, minden elpusztulhat, ami kedves nekünk! - a lány szeme lángolt a haragtól. Mindketten tudták, miért. - Ha nem hal meg a következő újhold előtt, mindennek vége!
- Tudom - szólalt meg szomorúan Zalmira, lánya kifakadása után. - Tudom, de ő akkor is a fiam. Nem akarom a saját vérem, méhem szülöttét megölni. Túlságosan fájna.
- Ha te nem, akkor megteszem én! - kiáltott a lány. - Sorodith-nak meg kell halnia!
- Lányom, ne légy gyilkossá! Ne válj olyanná, mint az öcséd! - próbálta csitítani Zalmira csendesen. - Sorodith-nak megvan a maga sorsa. És neked is. De a kettő nem cseng össze. Tudom, ha Sorodith életben marad, a világ megváltozik. De ha megölöd, te változol meg és sokak halálát okozod majd. Ezt pedig nem engedhetem. Akkor inkább megteszem azt, ami a szívem ellen való. Én altatom el örökre, még akkor is, ha a szívem darabokra hasad fájdalmában. Ha én teszem meg, a világ fellélegezhet az eredendő gonosz markának szorítása alól...
Ennyi volt a látomás. Amint véget ért, a nő sírni kezdett és úgy nézett férjére. Ez volt az első látomása, de nem lehetett volna ennél rosszabb. Hiszen még meg sem született fia megöléséről szólt.
- Zalmira, mi történt? - kérdezte a férj aggódó pillantást vetve Zalmirára, miközben letörölte arcáról a könnycseppeket.
- Egy látomás - szólt szomorúan a nő. - De olyan szörnyű volt, Goltar, olyan szörnyű! - könnyei szakadatlanul potyogtak. Goltar pedig nem tudta, mit gondoljon. A kezében tartott csecsemőre nézett. Kislánya édesen pihent karjaiban.
- Róla szólt? - kérdezte Zalmirát zaklatottan.
- Ő is benne volt, de nem róla szólt. - szipogott, immáron küzdve, hogy sírása abbamaradjon. - Add ide, hadd nézzem meg - nyújtotta a kezét a kisbaba után. Goltar átadta a kislányt, akinek hirtelen tágra nyílt a szeme, anyját pedig ismét egy látomás kerítette hatalmába.
Egy törpöt látott belépni egy sötét szobába. Az ajtóval szemben pedig lánya ült fekete köpenyben, csuklyáját fejébe húzva.
- Légy üdvözölve, féltörp! - szólalt meg a lány.
- Honnan tudod, hogy csak félig vagyok törp? - Kérdezte a másik személy döbbenten.
- Sok olyan dolgot látok, amit mások nem...
Zalmira ismét magához tért és gyermekére nézett döbbenten. Hirtelen nem értette, mi történt, majd pár pillanat múlva a kislány ismét lehunyta a szemét és mintha mi sem történt volna, elaludt. Az asszony elmosolyodott a felismeréstől.
- Értem - szólt, még mindig kislányát csodálva. - Különleges vagy. Igazi látó. Hát akkor Alisha lesz a neved, vagyis 'született látnok'.
- Született látnok? Ezt meg hogy érted? - kérdezte Goltar. Nem értette, mi történik, hogy mégis miért nevezte a felesége a kislányukat így.
- Az előbb, ahogy a karjaimba vettem, látomása volt, amit átvetített nekem, hogy én is lássam. Hallottam már ilyenről, de nagyon ritka - magyarázta Zalmira a férjének, miközben ő maga is alig hitte el, ami történt.
Az elfek nagy része néha belelát a múlt vagy a jövő egyes pillanataiba. Vannak olyanok is, akiknek nem adatott meg ez a képesség, akiknek egész életük során egyetlen egy látomásuk sincs. Nekik más különleges képességük erősebb. Az elfek legkisebb része pedig született látnok. Ilyen elf alig 20-30 van, a legtöbbjük sötételf. A született látnokok már születésük után nem sokkal belepillantanak a jövőjük egy szeletébe. Ezután az egész életüket behálózza a múlt és a jövő, legyen az akár a sajátjuk, akár másoké.
Ilyen született látnok lett Zalmira és Goltar gyermeke, Alisha is. Első látomása csupán megmutatta mivoltát. Ez jót jelentett, mert nem mérgezte a rossz látása. Azok ugyanis, akik született látnokként halált vagy egyéb szörnyűséget látnak először, később rossz útra térnek, gonosszá válnak. Persze más is válhat gonosszá, a halált látó is lehet később jó is, de ez utóbbi olyan ritka, mint a fehér holló.