Egy probléma után
Az a helyzet, amikor minden teljesen másnak tűnik, mikor egy megszokott dolog teljesen újnak tűnik, mintha sohasem történt volna ehhez fogható. Persze már számtalanszor megtörtént, most mégis más lett valami, egy aprócska dolog teljesen megváltozott, és ennek hatására minden másnak tűnik. Csupán egyetlen aprócska dolog változott meg: a hozzáállás, vagy csak egy különös erő nyúlt bele az egész történésbe, és megváltoztatott mindent a hatalmas erejével. Sokszor fel sem tudjuk fogni, hogy a Fény mi mindent képes elvégezni életünkben. Persze mi próbálkozhatunk, kitalálhatunk mindenféle megoldásokat a problémákra, és lehet, hogy azt gondoljuk, hogy az működni is fog. Persze nem, azt mondom, hogy ez lehetetlen, de általában, ha mi próbálunk emberi megoldásokat hozni, azok általában, előbb-utóbb befuccsolnak, vagy csak találunk egy kibúvót, hogy áthághassuk az általunk kreált szabályokat. És amikor úgy tűnik, hogy minden szabály, melyet az összeomlás megakadályozása érdekében alkottunk összeomlani készül, mám-már úgy érezzük, hogy mindennek vége. Hát igen, ilyenek vagyunk mi emberek, ahelyett, hogy mindent a Fényre bíznánk és hagynánk, hogy Ő oldjon meg mindent. Nem mi képtelenek vagyunk ilyesmire, inkább megpróbáljuk mi magunk megoldani ezeket a helyzeteket. És amikor már tényleg azt érezzük, hogy mindennek vége, teljesen kiborulunk, és azt érezzük, hogy mindennek vége. Persze próbáljuk leplezni, tettetni, hogy semmi baj sincs, mosolygunk ahelyett, hogy sírnánk, és elhitetjük magunkkal, hogy minden rendbe, pedig közelről sincs minden rendben. Persze azt hisszük, hogy milyen jól el tudjuk rejteni bajainkat, azonban ez nem igaz. Amikor szembekerülünk azzal a személlyel, aki a legjobban ismer bennünket, aki szinte mindent tud, akkor is megért, ha nem mondasz semmit, neki nem kell elmondanod, hogy baj van, még ha tetteted is, ő akkor is rájön, és rákérdez. Persze te nem akarsz neki elmondani semmit, miért is akarnál beszélni erről a hatalmas kudarcról, mégis ki szeretne beszélni ilyesmiről? Nyilván senki. Mégis, mikor meglátod azokat a szemeket, amelyek olyan kedvesen merednek rád. Most már tudod, nem lesz más választásod, el kell mondanod, neki mindent, vagy legalábbis a lényeges dolgokat, ha már a részletekre nem térsz ki. Hát, igen, túl jól ismer, tudja mi az, amivel kiszedhet belőled dolgokat, mi az, ami által rá tud venni, hogy elmondd problémáidat. Na, nem mintha egy panaszkodó ember lennél, nem, sőt, inkább megtartod, magadnak bezárod, belsőd egy eldugott zugába nem foglalkozol velük, és élsz tovább, míg magad is elhiszed, hogy tényleg nincs semmilyen probléma, aztán évek múltán egyszer csak kitörnek belőled a dolgot. Mikor fogod végre felfogni, hogy jobb lenne, ha elmondanád ezeket a dolgokat valakinek, és nem zárnád magadba? Miért kell mindent egyedül elszenvedned? Persze neked ez nem baj, te ilyen vagy, magadban elnyomsz mindent és csendesen szenvedsz. De nem tudsz mindent elrejteni, nem tudsz mindig mindent elnyomni, főleg egy olyan ember előtt, aki túl jól ismer ahhoz, mint hogy ne vegye észre, hogy valami baj van. Ha pedig észrevette, úgysem fog elsiklani fölötte, hanem kiszedi belőled és megpróbál neked segíteni. Ez olyan rossz? Nem, sőt, jó, hiszen nem fog hosszú ideig benned maradni elnyomottan ez az éles fájdalom, melyet ez a dolog hozott magával, hanem most, mikor még frissek a történések, a felszínen vannak és meg lehet őket oldani. Most komolyan, szerinted melyik a jobb: az, ha magadba fojtod, a dolgokat elnyomod őket, és sok idő elteltével próbálod feldolgozni őket, vagy kiadod magadból a fájdalmat és megpróbálod megoldani és helyretenni őket a Fény segítségével.
Amikor pedig kimondtad, hogy mi is történt, nagy nehézségek árán képes vagy beszélni a lehetséges megoldásokról. Persze nehéz, beszélni a dolgokról, főleg ha nagyon frissek, teszem azt, ha pár órája történt eseményekről van szó. De nincs semmi gond, már úgyis kisírtad magad, most már csak meg kell beszélni a dolgokat, viszont a neheze akkor is csak ezek után fog jönni. Még csak meg sem fordul a fejedben, hogy mi lesz akkor, ha megint olyan környezetben leszel, ahol ismét fönt fog állni a lehetősége annak, hogy ismételten bekövetkezzenek azok a fájdalmas dolgok, amelyeket épp most éltél át. Nem, nem mersz erre gondolni, viszont tisztában vagy vele, hogy előbb utóbb el fog következni ez az alkalom is. Persze legszívesebben halasztgatnád a dolgokat, mert most úgy érzed, hogy nem vagy képes szembenézni a valósággal, neked ez most lehetetlennek tűnik, amikor azonban megcsörren a telefonod, s meghallod azt a bizonyos hangot, minden félelmed ellenére igent mondasz a meghívásra. Aztán pedig már azt veszed észre, hogy olyan környezetben vagy, amit el akartál kerülni. Sokkal vonakodóbb, vagy mint általában, tartod a tisztes távolságot, ha pedig egy apró jelet vélsz fölfedezni arra nézve, hogy esetlegesen közeledik, hozzád elhúzódsz. Most, nem akarod, hogy hozzád érjen, föl vagy dúlva belül, te most csak nézni akarod a filmet, és nem törődni semmi mással. Számtalan próbálkozást fedezel még föl, és mindegyikre elhúzódással felelsz. Persze nem akarsz te megbántani senkit sem, de akkor is elhúzódsz, mintha egyfajta félelem jelenne meg benned, egy félelem, arra nézve, hogy ha hagyod, akkor megint el fogsz bukni, csalódást fogsz okozni a másiknak, magadnak és a Fénynek is, ezt pedig nem akarod. Feszült leszel, ha közeledést észlelsz, amit külső szemmel lehet, hogy annak lehetne vélni, hogy haragszol, pedig erről szó sincs, te csupán… már nem tudod, mi az, amit megtehetsz és mi az, amit nem. Senki nem mondja meg neked, hogy mit tegyél, benned pedig egy hatalmas fal emelkedik, föl melyet a másik csupa kedvességgel próbál megtörni, de te nem hagyod, hogy a falad leomoljon. Persze nem baj az, ha van egy fal, de ez egy kicsit most lehet, hogy túlzásnak tűnik, mégsem tudod megkönnyíteni a helyzetet, mintha öntudatlanul, egyfajta ösztönként jelentkezne ez az ellenállás. Időközben új helyre mentek át, ahol kényelmesebben lehet ülni. A film megy, te pedig érdeklődve nézed, mert kíváncsi vagy, a történésekre, azonban még mindig jönnek próbálkozások irányodba, te pedig még mindig ellenállsz, habár már nem olyan erősen, mint korábban. Számtalan bocsánatkérést, és megnyugtató szót hallasz. Elmondod, hogy te egyáltalán nem haragszol, és belül próbálsz hinni a megnyugtató szavakban, hinni akarsz ennek a kedves hangnak, amely azt mondja neked, hogy nem lesz semmi probléma, minden rendben lesz. Egy kéz közeledik kezed felé, te pedig elhúzod sajátodat, nem hagyod, hogy megérintse, hirtelen rémítően hat ez az ártatlan mozdulat. Később újabb próbálkozás történik, és most megengeded, de mégis egyfajta félelem és izgatottság érzése hat át belül. A másik elveszi kezét, mert észleli reakciókat, te pedig, sajnálod, szeretted, volna, ha továbbra is fogja a kezed. Pár perc elteltével vége a filmnek, de egyikőtök se áll föl. Csak ültök egymás mellet. Ő megfogja kezed, és egy kérdést tesz föl: „Megölelhetlek?” Annyira váratlanul ér a kérdés, hogy nem is tudsz válaszolni, csak bólintasz, mire a másik óvatosan átölel, mintha valami törékeny dolgot tartana kezében, te pedig feszülten ülsz, egy apró félelem hatja át belsődet, de főként az izgulás. Izgatott vagy, mert átölelt, bár részben azért is, mert félsz kicsit, hogy ne legyen semmi baj, mégis tetszik ez a helyzet neked. Még hosszú ideig ültök így egymás mellett, s te lassan kezded, elhinni, hogy tényleg nem lesz semmi baj…