6. fejezet: Egy jóslat és egy halálhír
Az évek gyorsan elszálltak, Alisha pedig harminc éves korára szinte mindent megtanult a Kvistors-tól.
Fekete haja a háta közepéig ért, szemei olyannyira halvány kék színűek voltak, hogy mindenki csak bámulta őt, ahogy végigment valahol. Egész ijesztően hatott. Általában hosszú ujjú, fekete felsőt és bőrnadrágot viselt. Övén néhány tőr lógott, és csizmájában is rejtezett egy-kettő belőle.
Az egyik nap, miközben mirabe-teáját szürcsölgette, látomása támadt. Egy törp nőt látott, aki az erdőn át a koboldok területére ment. Ott viszonya volt az egyik kobolddal, amiből aztán született egy fia is. Ezután változott a szín. Egy tündér és egy ember keveredett romantikus viszonyba. Mikor újra változott a szín, ismét a becnore-fa zugából elővett kockát és a vörös hajú egyént látta. Érezte, hogy nagyon fontos neki a tárgy és azon keresztül fontos dolgot kell majd végrehajtania. Még mindig nem tudta sem nemileg, sem fajilag beazonosítania az alakot, a kockára viszont ráismert.
- A Térkép! - kiáltott fel hangosan, mikor a látomás véget ért. - Ez hihetetlen! Hisz az...De hiszen az... - nem tudta elhinni, amit látott. A Térkép ugyanis évek óta eltűnt mindenki szeme elől. Egy lánchoz vezet, mely minden álmot valóra vált, az Ősök egyik kincséhez vezet. Viszont ez nem papírlap, hanem egy kocka, melyre ősi jelek vannak felvésve aktiválásáról és használatáról. Legutóbb egy Maxim Hedrestore nevű ember lelt a láncra, aki néhány éve meghalt, így a lánc és vele együtt a Térkép is eltűnt. Alisha elhatározta, hogy megnézi magának azt a bizonyos becnore-fát. Elindult hát Elimroth erdejébe.
Tudta, hogy oda kell mennie, hiszen csak ott lehet becnore-fát találni és igazából ott is csupán néhány példánya akad eme különleges fafajtának. Ahogy az alkonyati félhomályban barangolt a fák között, hirtelen megpillantott egy hatalmas, ezüstös törzsű fát. Tudta, ez az a fa, amit keresett. Megállt hát.
- A becnore-fa - suttogta magának, majd végigjártatta szemeit a törzsén és meglátta a szinte tökéletesen négyzet alakú odút. ~Hát tényleg itt van.~Sóhajtott.~Ha megszerezném és aktiválnám, minden vágyam teljesülhetne. Jó lenne, nagyon jó, de kell majd másnak. Neki nagyobb szüksége lesz rá. Nekem pedig enélkül is megvan mindenem, ami igazán kell...Remélem, sikerrel fog járni.~Tette még hozzá lemondóan. Mivel tudta, a Térkép jó helyen van és jó helyre fog kerülni, ismét útnak indult. A tündér-lakta területek felé vette az irányt. Nem tudta miért, de úgy érezte, oda kell mennie.
Lassan, óvatosan lépkedett, ahogy átlépte a határt. A tündérek területén még sosem járt, így nem is tudta, milyenek. Nem akart egyet sem megijeszteni, nehogy aztán az életével fizessen miatta. Épp ezért volt ilyen óvatos. Délkeleti irányba haladt és nem is oly sokára elérkezett egy olyan helyre, ahol érzései szerint meg kellett állnia. Így aztán bement a legközelebbi tündérvárosba, ami történetesen nem volt más, mint annak a tündérbirodalomnak, Helaniának a fővárosa.
Ahogy a királyi palotát meglátta, már sejtette, a megfelelő helyre érkezett. Engedélyt kért, majd mikor megkapta, belépett és a királyi pár elé járult. A királyné ismerősnek tűnt neki, holott még egyszer sem találkoztak. Aztán eszébe jutott, hol látta a nőt. Az egyik látomásában.
- Üdvözlöm, Helánia! És Önt is, felséges király! - szólalt meg Alisha egy-egy meghajlás kíséretében. Az uralkodó, s felesége elcsodálkozva néztek a fiatal nőre.
- Légy üdvözölve, idegen! - válaszolt végül a király. - Mi szél hozott erre egy olyan szerzetet, mint te? Tudtommal a sötételfek nem szeretnek más fajokkal találkozni, te mégis magadtól járultál színünk elé. Ez számunkra roppant különös. És mégis honnan tudod hőn szeretett királynénk nevét? - szegezte kérdéseit és gyanúját a vendéghez a nemes Porious.
- Nem minden sötételf ily tartózkodó, ó, bölcs király! A szépséges Helánia nevét pedig onnan tudom, hogy szerepelt egy látomásomban. S hogy miért vagyok itt? Nos, azt egyelőre még én sem tudom - mondta Alisha, közben a királynét nézve. - De erre hajtott engem minden egyes porcikám. Ne aggódjanak, nem akarok senkit bántani. Csupán megszállnék a közelben, míg ki nem derül, hogy miért vagyok itt. Megengedik nekem, hogy a városban valahol letelepedjek néhány napra? - tette fel kérdését az elf.
- Persze - adott feleletet a király szinte azonnal. - Sőt, maradj itt, kérlek, a palotában! Az egyik vendégszobában nyugodtan elalhatsz.
- Nagylelkűsége lekötelez - hajtotta meg a fejét Alisha.
Két héttel később Alisha még mindig a palota vendége volt. A vendégszobában lévő ágyon kényelmesen elhelyezkedve szürcsölt bele italába. A forró mirabe-tea hatására néhány kép villant agyába.
- Már megint ez - szólt a csendben halkan. - Hmm...Hát jó, akkor megyek.
Felállt, az ajtóhoz ment és kilépett a folyosóra. A trónterem előtti ajtóhoz sietett és megkérte az egyik őrt, hogy jelentse be az uralkodónak, hogy beszélni szeretne vele. Mikor az őr visszatért és beengedte, Alisha rögtön a trónhoz lépett, ahol a király ült.
- Felséges király, Porious! Most már tudom idejövetelem célját - jelentette ki egy meghajlás kíséretében. - Egy jóslatot kell elmondanom. De Helánia királynénak is itt kell lennie.
Mikor az említett személy is megérkezett, Alisha belekezdett:
- A birodalom súlyos helyzetbe kerül, válságos időszak következik... - Itt megállt, majd a királyi pár ijedt tekintete láttán folytatta. - De Helánia egy lánynak fog életet adni. Egy különleges lánynak. Haja szőke, szeme kék lesz. Ő és majdani férje fogják megmenteni a birodalmat a bukástól.
Mikor elhallgatott, Porious és Helánia meglepetten néztek egymásra, majd az elfre.
- Köszönjük, hogy ezt megosztottad velünk! - mondta a király. - Reméljük, nem tévedsz, valamint, hogy máskor is meglátogatsz minket.
- Örömmel jövök majd újra, Felség! - hajolt meg újfent a sötételf.
Nem sokkal később Alisha otthagyta a tündérbirodalmat.~Küldetésem itt elvégeztem.~Mosolygott, mikor utoljára megnézte magának a tündérek által létrehozott városokat. Visszatért otthonába, a Kvistors vezetőjének, Koldirnak a házába. Koldir olyanná nőtte ki magát a lány szívében, mint egy pótapa, sőt, úgy tekintett rá, mint az édesapjára.
- Megjöttem! - rikkantott, mikor belépett az ajtón. Tudta, Koldir otthon van, hiszen délután szokott meditálni(ezt szerette egyedül csinálni). A várt hatás nem maradt el, néhány pillanat múlva megjelent az idős Kvistor feje az egyik ajtónál.
- Alisha! Hogy sikerült? - kérdezte és a lány elé lépett. Nyilván ő is tudta, mi történt.
- Egész jól fogadták - jelentette ki Alisha, tudva, hogy mestere mire gondol. - De nem mondtam el nekik mindent. Az túl sok lett volna. A leglényegesebbet tudják, ez a fontos. Különben is így minden meg fog történni, aminek kell.
- És ez így helyes - bólintott Koldir. - Ügyesen tetted - elhallgatott néhány pillanatra, aztán szomorkás hangon szólalt meg újra. - Alisha!
- Igen?
- Goltar...- kezdett bele a férfi, de utána nem folytatta.
- Mi van vele? - kérdezte a lány kissé idegessé válva. Sejtette, igazi apjával valami szörnyűség történhetett.
- Meghalt - szólt szomorúan Koldir.
- Sorodith, ugye?
- Igen.
Gyászos csend ült meg a két sötételf között. Mindketten tudták, mi fog következni ezután. Alisha megfordult és némán kivonult a házból. Anyjához sietett, beszélni akart vele. Mint azt várta, anyja épp a ház előtt állt lehorgasztott fejjel.
A lány odament hozzá és azt mondta:
- Anya. Hallottam a hírt - Ezzel átölelte Zalmirát, s közben egy könnycsepp gördült végig az arcán.
- Alisha, kicsim...- szólt megtört hangon Zalmira.
- Anya! Tudom, nem akarsz róla beszélni, de Sorodith-nak meg kell halnia...
- Így van, nem akarok róla beszélni! - mondta zordan az anya. Alisha szomorú arccal folytatta mondandóját:
- Már pedig akkor is meg kell beszélnünk. Láttam előre, hogy meg fogja ölni apát. És láttam sok más szörnyűséget is, amely az egész világot érinti majd, hacsak meg nem hal. Még mindig nem tudom felfogni, miért nem ölted meg őt, mikor láttad, mi lesz belőle, ha felnő...
- Elég legyen! - kiáltott Zalmira. - Hagyd abba!
- Nem hagyom abba - válaszolt Alisha ugyanúgy kiabálva. - Nem hagyom abba, mert meg kell ezt beszélnünk! Tudom, mikor kell meghalnia.
- Ne mondd ezt...- próbált ellenkezni Zalmira.
- Ugyan, anya! Te is látod, mi lesz ebből! Látod jól, ha nem tesszük meg, minden elpusztulhat, ami kedves nekünk! - Folytatta Alisha lángoló haraggal. - Ha nem hal meg a következő újhold előtt, mindennek vége!
- Tudom - suttogta az anya. - Tudom, de ő akkor is a fiam. Nem akarom a vérem, méhem szülöttét megölni.
- Ha te nem, akkor megteszem én! Sorodith-nak meg kell halnia!
Zalmira szomorúan sóhajtott. Emlékezett a látomására leánya születésekor, így tudta, mi a sorsa, mi az, amit muszáj megtennie.
- Lányom. Ne légy gyilkossá! Ne válj olyanná, mint az öcséd! - E szavakkal próbált hatni Alishára. - Sorodith-nak megvan a maga sorsa. És neked is. De a kettő nem cseng össze. Tudom, ha Sorodith életben marad, a világ megváltozik. De ha megölöd, te változol meg és sokak halálát okozod majd. Ezt pedig nem hagyhatom. Akkor inkább megteszem, ami szívem ellen való. Én altatom el örökre, még akkor is, ha a szívem darabokra hasad fájdalmában. Ha én teszem meg, a világ fellélegezhet az eredendő rossz markának szorítása alól. Akkor nem kell majd attól rettegnie senkinek, hogy vajon ő lesz-e a következő áldozat...
Ekkor Zalmira elhallgatott. Tudott még valamit, de ezt nem osztotta meg Alishával. Nem akarta, hogy bármi is megváltozzon, aminek nem kéne. Elküldte lányát, azzal az indokkal, hogy Sorodith hamarosan hazaér, ami persze igaz is volt. Alig ment el Alisha, öccse már meg is jelent...