4.fejezet: Kvistors
Alisha könnyáztatta arccal jelent meg Koldir, a Kvistors(Bölcsek) vezetőjének ajtaja előtt. Nem akarta elhinni, amit Sorodith tett, és amit látott, hogy tenni fog. Az a sok kegyetlenség hogy lehet majd az öccse műve? Miért pont az ő öccse? Ez annyira nem fair! Csak sírt csendesen és leült az ajtó elé. A lábait mellkasához szorította és előre-hátra dülöngélt. Könnyei szakadatlanul folytak végig az arcán, miközben elhatározásra jutott.
- Nem akarom - mondta magának. - Nem akarom látni. Nem akarok szemtanúja lenni a rémes tetteinek. Egyszer is bőven elég volt megtapasztalni. Anyának igaza volt. Csak azt nem értem, miért nem csinált vele valamit. Én Sorodith-t most már nem tudom a testvéremnek tekinteni...
- Szegény kis Alisha! - szólalt meg a háta mögül valaki. Az ismerős hang hallatára a lány megfordult és megpillantotta Koldirt, aki szomorúan, de szeretetteljesen nézett le rá. Alisha annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, mikor kinyílt az ajtó. Felállt és továbbra is csak nézte Koldirt. Egy szót sem szólt, csak szipogott és közben rendületlenül potyogtak a könnyei. A férfi magához ölelte és bekísérte a kislányt. Leültette a nappaliban egy fotelba, majd egy poharat nyomott a kezébe, melyben forró tea gőzölgött. Kérdezősködnie fölösleges lett volna, hisz a lány túl zaklatott volt ahhoz, hogy bármit is ki lehessen húzni belőle. Különben is, Koldir nagyon is jól tudta, mi történt. Elvégre ő is született látnok volt, mint Alisha. Bár Sorodith távoli jövőjét nem látta, csupán azt, ami a gvayatoval történt.
A tea jót tett Alishának és kicsit megnyugodott. Mikor elfogyott a meleg nedű, még akkor is két kezében tartotta a poharat, és szomorúan nézte a fenekét. Azonban már nem sírt, így Koldir elérkezettnek látta az időt arra, hogy kérdezzen a lánytól. Igaz, tudta, mi történt, de Alishának ki kellett adnia magából a gondolatait, az érzéseit, hogy tovább tudjon lépni.
- Mi történt? - szólalt meg végül a Kvistor.
- Sorodith – válaszolt Alisha és elcsuklott a hangja. Ismét a könnyeivel küszködött, de még sikerült visszatartania azokat, nem sírta el magát. - Megölte Gvayát. Megölte és megkóstolta!
- Ez szörnyű, de nyugodj meg – próbálta Koldir lecsendesíteni a lányban dúló vihart. - Biztonságban vagy.
- De meg fog nőni. Sokkal rosszabb dolgokat is fog tenni! Láttam! - kiáltotta Alisha. Csak eddig bírta. Ismét eleredtek könnyei. A férfi odament hozzá, kezét a fejére tette és koncentrált. Átélte a lány legutóbbi látomásait.
- Hm... - szólalt meg végül. Eddig aggódtunk, hogy rosszat még nem láttál a jövőre nézve. Hát most rád zúdult! Szegény kis Alisha! - simogatta meg a gyermek fekete haját. - De a reakciód jó. A sírás természetes reakció egy ilyen dologra.
Alisha sírt még egy darabig, aztán a fáradtság legyűrte és álomba szenderült. A férfi betakarta az alvó kislányt, majd ő is aludni tért.
Éjszaka Alisha arra ébredt, hogy valaki enyhén rázogatja a vállát. Koldir volt az, aki felzavarta álmából. A lány nyújtózkodott egyet a fotelban, megdörzsölte a szemét és értetlenül meredt a férfira. Az egy tálcát adott a kislánynak, ami tele volt pakolva finomabbnál finomabb ételekkel.
- Egyél! - szólt Koldir. - Sok energiára lesz szükséged, ugyanis mostantól minden éjjel oktatni fogunk. Én és a többi Kvistor gondozásunkba veszünk. Immáron teljesen a mi felügyeletünk alá fogsz tartozni! Ez viszont kőkemény kiképzést jelent.
A férfinak utasítania sem kellett volna, Alisha magától enni kezdett, amint megkordult a gyomra. Mire Koldir befejezte a mondandóját, a lány már majdnem mindent eltüntetett a tálcáról. Ezt látva a férfi elmosolyodott.
- Jól van, látom, az evéssel nem lesz gond. Nos, mehetünk? - kérdezte, látva, hogy Alisha már nem szándékozik többet enni.
- Írhatok egy levelet a szüleimnek? - kérdezett vissza a lány.
- Hát persze! De siess a z írással! - egyezett bele az ötletbe a Kvistor.
Mikor a lány befejezte a levelet, odaadta Koldirnak, hogy majd továbbítsa azt a szüleinek. A levélben az állt, hogy nem megy többé haza, hanem a Kvistors teljes felügyelete alatt éli ezentúl az életét. Valamint azt is megírta, hogy meglátogathatják őt, de Sorodith-t ne vigyék magukkal, mert a fiút soha többé nem akarja látni.
Ezután Koldir elvezette Alishát egy helyre, ahol a többi Kvistor már várta őket. Egy nagy rét volt ez, a Hold által megvilágítva. Mikor odaértek hozzájuk, az egyikük odalépett a kislányhoz.
- Az én nevem Mileshra - szólalt meg. - A fizikai edzések felét én fogom neked tartani - mondta a térdig érő, egyenes, zöld hajú nő. Szemei feketén fénylettek, ahogy mosolyogva nézett Alishára. Ezután állásból lement hídba, majd kézen állásban „sétált” vissza előző helyére. Ezután egy vörös hajú, barna szemű férfi lépett előrébb kuncogva.
- Én Rothmuld vagyok. Enyém lesz a fizikai edzések másik fele. Míg Mileshrával nyújtani, futni és más hasonlót fogsz csinálni, velem erősíteni fogsz, valamint megtanítalak majd harcolni – miután ezt elmondta, visszaállt. Ekkor ketten is kiléptek.
- Gesaya vagyok – szólt a hosszú kék hajú nő. Szemei lilán fénylettek.
- Én pedig Gilanar – mondta a férfi, akinek szeme és haja ugyanolyan színű volt mint a mellette álló nőé. - Mi vagyunk a látóikrek. Mi azt fogjuk megtanítani neked, hogy melyik növény mire való, és melyik hogyan hat a képességedre, hogy hat a látomásaidra.
Végül egy fekete hajú, kék szemű férfi lépett oda Alishához és lágy, halk hangon szólalt meg.
- Az én nevem Tavsren. Én vagyok a legfiatalabb. Csupán kétszáz évet éltem eddig. Meditációt fogok neked tanítani.
- Én az ősi nyelvet tanítom majd neked – szólalt meg mellőle Koldir.
Ezután nehéz éjszakák következtek Alisha számára, ugyanis testileg és lelkileg megerőltető gyakorlatokat kellett végrehajtania. A lány keményen edzett és tanult. Valódi őstehetségnek bizonyult, hiszen néhány hét alatt sikerült odáig fejlődnie, hogy már le tudott írni néhány mondatot az ősnyelven és már magától elő tudott idézni egy látomást. Igaz, ez utóbbi még nehezen ment neki, de mégis hatalmas fejlődésnek számított.
A látomásban egy vörös hajú alakot látott, aki egy becnore-fa odújából egy kockát vett ki...