3. fejezet: Szörnyű átok
1. fejezet 2. fejezet 3. fejezet 4. fejezet 5. fejezet
Alisha ötéves volt, amikor a sötételfek társadalmának részese lett. Elvitték a Kvistors-hoz, a Bölcsekhez, hogy nézzék meg, Alisha hogy tud majd később beilleszkedni. A Kvistors született látnokokból állt, akik már sokat tapasztaltak az élettől. Mindegyikük sötételf volt. Hatan voltak. Két nő és négy férfi, akik éjfekete köpenyt hordtak. A többi sötételf szürke vagy sötétzöld köpenyt szokott viselni.
A hat Bölcs körbevette a kislányt, a fejére tették a kezüket és átélték a lány addigi összes látomását.
- Hmm...Született látnok - szólt egyikük, egy sötétzöld hajú nő, aztán a Bölcsek vezetője, Koldir szólalt meg, akinek ezüstszín haja és szürke szeme volt.
- Ha minden jól sikerül és ha jól választ, amikor kell, megbecsült tagja lesz társadalmunknak. Sőt, még Kvistor is lehet majd belőle. Azonban ez még nem biztos - emelte fel a mutatóujját figyelmeztetőn. - Még rossz látásai nem voltak. Pedig nem csak jó dolgok történnek velünk - sóhajtott. - De majd az idő meghozza a választ a kérdésekre, melyek most még megválaszolatlanok.
- Köszönjük Koldir! - mondta Goltar, miután az előbb említett egyén befejezte mondandóját. Zalmira is meghajolt és hátrálni kezdett, majd, mikor meg akart fordulni, összeütközött egy törp asszonnyal, aki elejtette a kosarát és szétszóródott a sok zöldség, amit vásárolt. A törp nő gyorsan összeszedte a zöldségeket, miközben átkozódva pillantgatott Zalmirára.
- Goygrül! Legyen sorsod fárasztó és fájdalmas!
Fiad legyen átkozott
Örökre kárhozott!
Öld vagy öl
S ő lesz a megkeserítő!
Ha nem hal meg időben
Vége lesz mindennek! - vágta Zalmira fejéhez eme szavakat és elviharzott. A sötételf nő pedig csak zavartan pislogott utána, majd hasára tette a kezét és eszébe jutott, amit Alisha születésekor látott. Elszomorodott, de igyekezett ezt leplezni, nem akarta elrontani férje és lánya kedvét.
Hat hónap múlva Zalmira egy fiúnak adott életet és ugyanúgy, mint Alisha születésekor, most is látomása támadt. Bár nem is igazán látomás volt, inkább pillanatképek a jövőből, a jövőről, a fiáról.
Rettenetes képeket látott, szörnyűségeket, amiket majd a fia fog elkövetni. Szörnyűségeket, melyeknek megakadályozása nem igazán lehetséges. Legalábbis, amíg a fiú él, addig nem.
A fia eredendően gonosz. Hisz még senki nem is tudta, hogy úton van a megszületés felé, már el lett átkozva. Zalmira eme rossz érzetére még az is rátett egy lapáttal, hogy a gyermek holdfogyatkozáskor született, épp akkor, mikor a Hold teljesen eltűnt. Remélte, hogy nem így lesz, hogy fia mégsem lesz gonosz, de be kellett látnia, ez elkerülhetetlen dolog.
- Sorodith lesz - szólt végül szomorúan. - Vagyis "eredendően rossz". Gonosz dolgokat fog tenni. Láttam.
- De anya! - kiáltotta Alisha. - Hogy lehet egy baba gonosz? Hisz még semmit sem tud csinálni! - A kislány zavart pillantására az anya elgondolkodva válaszolt.
- Tudod, kicsim, nem az a lényeg. Most még valóban nem tud sokat tenni, de később rengeteget fogunk szenvedni miatta.
- Akkor is, ha szeretjük? - kérdezte Alisha, miközben arra a születésnapra gondolt, amiről látomása volt, amiről úgy tudta, hogy öccse egy aranyos madarat fog szeretgetni. - Akkor is, ha sok szépet adunk neki?
- Valószínűleg igen - felelt Zalmira s egy könnycsepp gördült végig az arcán. Aztán Sorodith felsírt. A nő magához ölelte őt és próbálta álomba ringatni a csecsemőt, csakhogy Sorodith nem hagyta abba a sírást.
Úgy sírt, mintha megértette volna, mi vár rá. Úgy sírt, mintha eljövendő sorsa miatt tenné, mintha ő maga sem szeretné majd megkeseríteni családja életét. Mintha tudna mindent, amit tenni fog és előre megbánná azt a sok rémes dolgot, amit művelni fog...
Sorodith születése után Zalmira és Goltar egy láthatatlan falat húzott a ház és a kert köré, hogy egyetlen állat se eshessen áldozatul a fiú természetének. Egy pillanatra sem hagyták magára a gyermeket, sőt, sehova sem engedték el, nővérével ellentétben. Alisha szabadon mehetett akárhova az erdő rejtett berkeiben, nem kellett egyik szülőnek sem vele menni. Bár sokszor a Kvistors-ra bízták a kislányt, hogy tanítsák őt.
Mindkét gyerek gyorsan fejlődött. Minél inkább múlt az idő, annál inkább kezdték elfelejteni az átkot, mely Sorodith-t sújtotta, hiszen nem mutatkozott még semmilyen formában...
Alisha boldogan futott az erdőben, kezében tartva egy kis dobozt, melyen néhány lyuk volt vágva légzőnyílás gyanánt. A dobozkában ugyanis egy ég kék tollazatú kismadár gubbasztott. Alisha szelídítette néhány hónap alatt, amiben Koldir segített neki. Ezt a kis madarat, mely egy gvayato-madár volt, Alisha egyenesen a boldogság kék madarának gondolta, ugyanis a gvayato-k jókedvet hoznak. Ezért akart az öccsének egy ilyen madarat adni születésnapjára. ~Hátha ez elég boldoggá teszi ahhoz, hogy ne tegyen rosszat!~ Ez a dolog járt a fejében és mosoly futott át arcán, mikor eszébe ötlött, mennyire fog tetszeni Sorodith-nak a madár.
Ahogy hazaért, vidáman nyitotta ki az ajtót és leült az asztalhoz, ahol szülei és testvére már csak rá vártak. Anyja megrovó pillantására csak annyit mondott:
- Bocsi, volt még egy kis dolgom - miután kiejtette, egy bocsánatkérő mosolyt villantott Zalmirára, aki nem tudott haragudni majdnem tízéves lányára.
- Nincs baj kicsim, a fő, hogy hazaértél épségben - szólalt meg az anya szelíd, kedves hangon. - Most pedig jó étvágyat!
Evés közben boldogan, izgatottan beszélgettek mindenféléről, majd, miután mindenki végzett az étellel, jött az ajándékozás. Goltar egy furulyát adott Sorodith-nak, Zalmira pedig egy láncot, melyen egy hold-medál csillogott. Aztán jött Alisha ajándéka.
- Boldog születésnapot Sorodith! - rikkantotta a lány és átnyújtotta öccsének a dobozkát, melyben a gvayato-madár lapult. A kisfiú kinyitotta a dobozt és felragyogott az arca, ahogy megpillantotta a kék madarat.
- Köszönöm nővérkém! - kiáltott fel és kezébe vette a madarat. Megsimogatta a fejét, boldogan nézegette, méregette a kis állatot, mely nem repült el, nem viselkedett fenyegetően, csupán zavartan fészkelődött Sorodith kezeiben. Alisha súgott valamit öccsének, aki mosolyogva ránézett a madárra és azt mondta neki:
- Gvaya! Csip-csip - ennek a pár szónak a hallatára Gvaya(így nevezte el Alisha) gyönyörűségesen szép dalba kezdett. Énekétől olybá tűnt, nincs szenvedés sehol a világon és minden szép és jó. A család lelki szemei előtt egy szivárványt látott pompázni, mely minden más szivárványnál szebben, élénkebben ragyogott. A szülők és Alisha mosolyogva élvezték a madár keltette érzetet, ám Sorodith arca fájdalmat tükrözött. Neki nem esett jól ez a sok szín, sok világosság és a végtelen boldogság. Fájtak neki, mert átkozott volt, eredendően rossz. Ezért elkiáltotta magát ridegen:
- Gvaya, elég! - de a gvayato csak tovább dalolt. - Gvaya, hagyd abba! - fájdalmasan, de ijesztően ordított rá a madárra, azonban az még mindig énekelt. Ekkor Sorodith megfogta a nyakát és tekert rajta egyet. Ahogy Gvaya csontjai többszörösen eltörtek és nyakából vér kezdett el ömleni, a dal megszűnt s vele a tökéletes boldogság is. Sorodith megkönnyebbült, majd a kezében tartott vérző tolltömegre nézett. Tetszett neki ez a látvány. Nem érdekelte a családja, megszagolgatta a halott gvayato-t, letépkedett róla néhány tollat, majd cseppet sem foglalkozva az elhűlő tekintetekkel, beleharapott a friss tetembe, jóízűen elfogyasztva a tollmentessé tett részt.
Alisha elszörnyedve nézte öccsét. A fiú fekete szeme ijesztően boldog fénnyel villant, ahogy a halott madár nyers húsát a szájában ízlelgette. A lány felsikoltott és látomása támadt Sorodith-ról. Ugyanazokat a szörnyűségeket látta, mint anyja öt évvel azelőtt. Zokogva rohant ki a házból, rémült szüleit otthagyva azzal a fiúval, akit addig az öccsének, a fivérének nevezett. Ám többet nem volt hajlandó így hívni őt, mert a rémtetteket látva, amit Sorodith el fog követni, Alisha kimondatlanul is megtagadta a rokonságot vele.