1. fejezet: A végső elhatározás
1. fejezet 2. fejezet 3. fejezet 4. fejezet 5. fejezet 6. fejezet
Messze, a tünde és a törp határtól, a semleges birodalom belsejében, állt egy kocsma. Ez az ivó igen híres volt. Habár a hármashatártól[1] több kilométerre helyezkedett el, mégis ez a kocsma volt legközelebb hozzá, a semleges területen. Elhelyezkedéséből adódóan igen forgalmas hely volt, és nem létezett egy olyan utazó sem, aki nem ismerte volna ezt az ivót.
Egy tavaszi napon egy Szobi nevű, félig kobold, félig törp szerzet üldögélt a kocsmában, sisakját fejébe húzva, csatabárdját erősen markolva, idegesen nézelődve. Ruházata ugyanolyan bizarrul festett, mint viselője, hiszen öltözéke - mint mindig - keveredése volt a kobold és törp viseletnek; azaz fekete bőrbakancsot, zöld kantáros nadrágot és fehér inget viselt. Fekete köpenye, melyet utazás közben szokott magára kapni, a szék támláján hevert. Mikor e különös lény látta, hogy senki sem akar belé kötni, nyugodtabbá vált kissé, majd nekilátott az asztalon lévő, egykupányi mézsör elfogyasztásának. Szobi nem csak azért volt ideges, mer szívatni szokták a származása és kinézete miatt, de még a hirtelen kitört vihar is rontott kedélyállapotán. Mint oly sokan, ő sem szerette a rossz időt.
Miközben morcosan iszogatta italát, egyre csak egy lányra gondolt. Pontosabban A lányra. Nem bírta őt kiverni a fejéből, pedig az még csak rá sem nézett, sőt az is lehet, hogy az a bizonyos emberlány még a létezéséről sem tudott. Mégis, valamilyen különös okból kifolyólag Szobit ez egy cseppet sem zavarta. „Még mindig jobb, ha észre sem vesznek, mint az, ha visszautasítanak”. Ez volt a véleménye erről a dologról. De azért a szíve mélyén örült volna, ha választottja figyelme őreá összpontosul.
Mikor végzett italával, indulni készült, ám ebben egy igencsak részeg egyén állította meg, aki elé állt. Hát igen, ez Szobi szerencséje. Furcsállta is volna, ha nem köt belé senki.
- Mi…Minek nekked idé’bent sissak? - kérdezte az idegen- nagy erőfeszítések árán, mivel az alkohol már beszédközpontját is igencsak károsította-, s lekapta a féltörp fejfedőjét. Amint az elhagyta eredeti helyét- csak azért, hogy aztán hatalmas csattanással a földre hulljon-, vörös hajtömeg bukkant elő. És ha a hajszín nem volna elég, az összes tincse az égbe meredt.
- Eee! Ti'tára o-olyan vagy, mint...mint egy kobold! Mi-Mi vagy te, hib...hibbrid? - erre a kijelentésre a törp feje olyan vörössé vált, mint a haja. Nem kedvelte az efféle megjegyzéseket, megnevezés gyanánt pedig nem tűrte.
- Mit mondtál?!!! - kiáltotta dühösen. Ekkor előkapta bárdját és fenyegetően meglengette a vele szemben álló arca előtt. A kocsmában lévő minden egyes szempár őreá szegeződött, s kíváncsian várták, hogy a műsor hogyan folytatódik.
- Szobi törpöt ne sértegesse senki! - szólt még mindig ugyanolyan dühösen, mint pár pillanattal korábban. Alig, hogy kiejtette nevét, a részeg fazon- meg a fél kocsma- elkezdett röhögni, nem is törődve a fenyegetéssel.
A törp úgy állon vágta a bárd nyelével a férfit, hogy a pult adta a másikat. Aztán mogorván körbenézett, hogy akar-e még valaki kekeckedni vele- senki sem vállalkozott. Felkapta a sisakját, fejébe húzta, majd az asztalra csapta itala árát és kiviharzott a szakadó esőbe. Dühöngött, hogy már megint így járt. Dühös volt a szüleire, dühös volt mindenkire. Magára is haragudott, mert hagyta feldühíteni magát.
Ahogy ott állt- lassan már negyed órája- a szakadó esőben, megnyugodott, lecsillapodott kissé s eszébe jutott az, ami már régóta foglalkoztatta. Szeme elhatározottan felcsillant a gondolatra, hogy talán végrehajtja azt, amit előtte már sokan megpróbáltak megtenni, s ami eddig csak nagyon keveseknek sikerült.
- Megszerzem, s akkor soha többé nem gúnyol ki senki, sőt, talán még Ő is észrevesz majd!- Sokszor gondolt már erre, de most más volt a szituáció, most tényleg, igazán elszánt volt.
- Betelt a pohár, elegem van abból, hogy mindig mindenki engem szívat! Ráadásul csak azért, mert az a szemét, sunyi féreg, akit apámnak nevezek- és mellesleg alig háromszor, ha láttam életemben- kobold, anyám pedig- a szerencsétlen- törp! Most rögtön elindulok megkeresni azt a láncot és vissza nem térek addig, amíg meg nem találtam! - szemeiben égett az elhatározás lángja. Amíg ezen a dolgon agyalt, az eső elállt, s a nap sugarai ragyogták be az eget. A napfény és a párás levegő egy szivárványt festett az égre. A törp elgyönyörködött a színes ívben, majd a kocsmát maga mögött hagyva, magában dudorászva, elindult a szikrázó napsütésben. Valahogy a felhőkkel együtt rosszkedve is elszállt.