A kimondhatatlan mondat
Mit is mondhatnék? Mit kellene, tennem? Egyáltalán mi ez az egész? És miért nem értek semmit? Még soha sem éreztem ehhez foghatót. Persze többször is volt olyan, amikor azt hittem, igen. Amikor azt gondoltam, hogy igen, ez, Az. De nem. Most már tudom, hogy a közelébe se ért Ennek. De mi lehet Ez? Miért nem tudom megfogalmazni még magamban sem? Persze vannak sejtéseim, elméleteim, hogy mégis mi történik, de akkor is; hiába próbálom kideríteni, hiába próbálom elrejteni, nem gondolni rá. Az, attól még ott van. Szinte mindenemet átjárja és én próbálok nem gondolni rá, tettetem, hogy nincs is ott semmi lényeges, és ha esetlegesen van is, akkor sem kell vele törődnöm, mert nem fontos. Na, persze. Csak áltatom magam, mert nem akarok szembenézni a valósággal. Persze, legbelül tudom, hogy ott van mégis valami, ami nem hagyja, hogy….beismerjem. Igen az lenne a legjobb, ha végre képes lennék beismerni, hogy igen tényleg Ez van. Jó lenne, ha végre be tudnám ismerni saját magamnak, hogy igen is Ez történik, el kellene fogadnom. De nem. Helyette tettetem, hogy nem tudok semmiről, miközben együtt élek Ezzel. Mégis, hogy lehetek ilyen? Miért nem vagyok képes végre felfogni? Miért nem tudom végre beismerni? Miért? Ez jár a fejemben és nem tudok válaszolni rá. Persze már az is nehézséget okozott, hogy idáig eljussak. Mire fölfedeztem, hogy egyáltalán van itt Valami. Elég nehéz volt rájönnöm erre. Rájönnöm? Inkább beismernem. De mégis miért olyan nehéz beismerni természetes dolgokat? Na, jó, ha nem is természetes, de valami olyan megfoghatatlanul fantasztikus dolog, amit egy-két mondatban el sem lehetne mondani.
Lehet, hogy azért, mert az nagy súllyal jár, ha beismerem? Lehet, hogy azért mert akkor, még valóságosabbnak fog tűnni? Lehet, azért mert nem tudom mi fog rám várni akkor, ha beismerem? Lehet. Jól van; így van. És akkor mi van? Miért baj az, ha félek az ismeretlentől? Miért ne tettethetném, hogy nem tudok semmiről? Miért ne hallgathatnám el? Miért olyan rossz ez? Miért kell egyáltalán ezen töprengenem? Miért foglalkoztat egyáltalán ez a gondolat? Miért?
Tényleg nem értek semmit. Tehetek én erről? Egy, kicsit talán. És ez olyan nagy baj? Olyan sok megválaszolatlan kérdés forog a fejemben. Még ha tudom is hogy ott van Az, baj, ha elhallgatom? Baj, ha nem mondom ki? Baj, ha nem akarok róla tudomást venni? Ha csak együtt élek Vele, szépen, csendben, kedvesen; Együtt. Mert hát, mi változna, ha beismerném? Másabb lenne akkor valamivel? Jobb lenne? Vagy csak jobban éreznénk magunkat tőle? Nem tudom. Egyáltalán miért olyan fontos, hogy ezt kimondjuk? Miért nem beszél erről senki? Vagy csak én nem hallottam mikor erről volt szó? Lehet, hogy ha tudnám, akkor minden könnyebben menne, és nem lenne ilyen nehéz? Egyáltalán miért ilyen nehéz ez az egész? Talán azért mert zárkózottam vagyok és nem tudok olyan könnyen beszélni az érzéseimről mint mások? És ezért nem mennek ilyen egyszerűnek tűnő dolgok? Ezért nem tudom beismerni? De mégis mit tehetnék, hogy ez megváltozzon? Hogyan lehetnék képes arra, hogy kimondja?
Jó, bevallom, megfordult már párszor a fejemben, hogy esetleg kimondom. De nem tettem. Megriadtam a gondolattól, egyszerűen nem vagyok képes mindezt megtenni. Ez lehetetlen számomra, még én sem tudom felfogni, hogy mi is történik. Miért kell mindennek ilyen nehéznek lennie? Miért nem Értek semmit sem?
Talán egyszer képes leszek kimondani a számomra most lehetetlennek tűnő szót, mely olyan egyszerű, mindössze három aprócska szóból áll?